Egy keskeny ágyra kellett feküdnie. A bal kezét olyan szorosan kötözték hozzá egy alkalmatossághoz, hogy mozdítani egyáltalán nem tudta. A jobb kezét a steril takaró alá kellett tennie. Nagyon félt. Hogy elterelje a figyelmét a jelen pillanatról, amit mások annyira magasztalnak, szavakat mondott magában, és amilyen betűre végződött a szó, olyan betűvel kellett kezdődnie a következő szónak. Egyszer csak egy alacsony ázsiai fickó jelent meg a jobb oldalán. Szia, köszöntötte vidáman Aemitet. Aemit megörült neki, végre valami érdekfeszítő a jelen pillanatban. Aemit kínainak vélte. Tulajdonképpen lövése sem volt, hogy ki kínai, ki vietnámi. Kis kínai muki, így gondolt rá egészen pontosan. A katéterezést helyi érzéstelenítéssel végzik. A kis kínai nemes egyszerűséggel ráfeküdt Aemitre és az ágy jobb oldaláról áthajolva a bal karjában kezdett egy tűvel artériát vadászni. Nem sikerült. Átment a túl oldalra és onnan újabb kísérletekbe kezdett. Többször adtak újabb helyi érzéstelenítést, de nyolc szúrással később sem sikerült megtalálnia Aemit artériáját. Aemit nem nézte a bal karjában történő mészárlást. Behúnyt szemmel próbálta túlélni a pillanatot. Amikor az ázsiai doki megmozdult, néha kinyitotta a szemét. Észrevette, hogy a lábánál álló műtőasszisztens elkezdett mutogatni a kicsi kínainak néma eltúlzott mimikával, hogy valamit csináljon, de gyorsan Aemit karjával. Aemit ekkor már biztosan érezte, hogy nem jó irányba haladnak a dolgok. Aemit hangosan és határozottan azt kiálltotta, hogy Stop, do not touch me. A Douolingo csodákat tesz. A pici orvos ellépett mellőle. Az asszisztenseknek megmondta, még egyszer ne merjen hozzányúlni. Megkérdezte a műtősöket, hogy ki a faszom a kicsi kínai. Azt mondták, hogy vendégorvos. Sztárvendég vagy tanuló vendég. Zavart röhögés hangzott csupán. Aemit ott tartott, hogy nem érdekli, hogy nem sikerül a katéterezés, nem érdekli, hogy nem lesz szívműtét, és nem érdekli, hogy meghal tíz éven belül, de ebből a szobából menekülnie kell. Előkerítették a kezelőorvosát, és egy arrogáns fiatal dokit is lehívtak. A fiatal doki beadatott Aemitnak egy nyugtatót vénásan. A hűtőből kivett szérum kellemes hidegséggel áradt szét a karjában. Új doki közölte Aemittel, hogy nem biztos, hogy elsőre beletalál, és azt sem ígéri, hogy nem fog fájdalmat okozni. Okés. Elsőre beletalált, a többire nem emlékezett Aemit, mert a nyugtató totálisan kiütötte szerencsére. Arra emlékezett, hogy megmutatták neki, hogy csodásan egészségesek és egyáltalán nem meszesek a szívkoszorú erei. Azután kihúzták a karjából a cuccost, ami olyasm érzést keltett benne, mintha az erei lefolyócsövek lennének és a kunkori csőgörény végigszánkázott volna az oldalukon. A kellemetlen érzés a legjobb kifejezés.
Felvitték a szobába, a nővér továbbra is ordibált vele, de Aemit leszarta, a nyugtató az nyugtató. A karján egy műanyag karkötőbe ágyazott pingponglabdánál valamivel kisebb tömör gumigolyóval szorították le az artériát, amit időnként kijjebb engedtek. Hálát adott az eszének, hogy nem dőlt be a műtősnő agitálásának, hogy engedje a jobb oldalát. A karja úgy nézett ki, mint egy tűpárna. Aemit azt gondolta, hogy az alacsony ázsiai muki minden esetre nem volt jó reklám a kínaiaknak. Jót mulatott saját bunkóságán. Ennyi járt neki.
A szoba többi betegét is az ázsiai doki katéterezte, de náluk minden simán ment. A katéterezés egyébként nem ennyire bonyolult és félelmetes. Miután a kórtörténetből jól tudák, hogy Aemiten átment már az élet mellrák formájában és lelkileg is nehézségei voltak, talán nem kellett volna tananyagként használni őt. Aemit elhatározta, ha még egyszer életében szívkatéterezésre lesz szüksége addig ordít, amíg előre meg nem kapja a nyugtatót, és jókor tisztázza, hogy rajta nem gyakorolhat semmilyen kezdő orvos vagy nővér. Ezt fogja tenni minden fájdalmas és invazív vizsgálat előtt, az kurva élet.
A szobában a betegek mondták, hogy a kaja ehetetlen. Aemit azt gondolta, túloznak. Hát nem. Ilyet még nem látott. Rejtély, hogyan lehet zöldségekből és vízből olyan szart főzni, mint amit felszolgáltak. Szerencsére hozott magának enni.
Másnap reggel a doktornő megnézte a kezét. A bal csuklója fekete volt a véraláfutásoktól. Számtalan tűnyom látszott rajta. A doktornő csak annyit mondott, szép.
