Egy jó kedvű lány

Ma a Nagyváradon egy vak lány csattogott végig az aluljárón. Hol balra, hol jobbra indult. Nem tudtam, hogy vajon az István Kórház felé akar menni vagy a metró felé. Boldogan nekivágtatott a pogácsás pultnak, amikor megkérdeztem tőle, hogy hova szeretne menni. A metróhoz szeretett volna. Mondtam, hogy majd navigálom, én is oda tartok. Olvastam egyszer egy könyvet egy vakvezető kutyáról, és tudom, hogy aki nem lát, nem szereti, ha rángatják, ezért nem próbáltam meg fizikailag kormányozni. Mondtam neki, hogy ügyesen közlekedik, ami nem volt igaz, mert mindennek nekiment, aminek lehetett, hiába szóltam időben. Csak kacagott és kacagott. Két megállót mentünk együtt. Amikor leült összecsukta a botját, amiről eszembe jutott legutóbbi segítségem egy nem látó ember számára. Trolival mentem valahová, és tudtam, hogy azon a vonalon van a Vakok Intézete. Szóltam a fehér bottal ácsorgónak, hogy az a troli jön, ami arrafelé visz. Megköszönte. Ő másik ajtónál szállt le ugyanabban a megállóban, ahol én. El akartam surranni mellette gyorsan, mert siettem, ő pedig éppen abban a pillanatban rázta egyenesbe teleszkópos botját, amit én lazán kirúgtam a kezéből. Kínos pillanat volt. Visszatérve a mellettem ülő lányhoz, elmesélte, hogy jogot tanul, és épp most vágták meg egy vizsgán. És csak kacagott. Mondta, hogy nem számít, utálja a pasast, mert alkoholista. Mondtam neki, hogy attól még lehetne jó ember. Lehetne, de nem az. Azt mondta azért utálja az ilyet, mert mindig a diákok erkölcsein csámcsognak. Érthető. Örülök, hogy találkoztam vele, nagyon sokat segített nekem.