A denevér

Tegnap nagy fába vágtuk a fejszénket: három szobában kicseréltettünk négy ablakot. Ez azzal jár, hogy az ember összetolja és letakarja a bútorait és reménykedik, hogy túléli. A nylonok finoman zizegnek attól a légmozgástól is, ha elmegy mellettük az ember. Amikor lekerülnek a régi ablakok, iszonyatos huzat támad, és a fólia lemászik. Ekkor jön a szigszalagos rögzítés. A munka első fázisa, hogy szétverik az ablaktokokat, az összeset. Hatalmas lyukak a falakon, hideg. A macskák jajveszékeltek a cselédszobában - ahová eddig nem mehettek be, csak ritkán, most börtönükké vált. Romantikus képzelgéseimben láttam, hogy valaki az ablaktokba dugta a kincsét, és most előkerül. Kincs nem volt, denevér igen. Egy 7-8 centis medvebarna, fekete fejű példány aludt az egyik falzugban. Akkora járatok vannak a ház homlokzati falában, amiben egy bagoly is elfér. Kalandos módon megszereztük az állatkert telefonszámát, ahol azt mondták, vigyem be a denevért, és megmentik. Beletettük egy cipősdobozba, amin volt egy kb. 2 cm-es lyuk gyárilag. Szigszalaggal lezártuk a doboz tetejét. A poncsómban, gumicsizmában vágtam neki a városnak, a dobozban motozott a denevér. Villamos az Oktogonig, földalatti a Széchenyiig. Míg átvágtam a Ligeten, hatalmas élményben volt részem: a kacsás tó gőzölgött, furcsa álommá változtatta a Hősök tere látképét. A portásnak, mikor mondtam, hogy denevért hoztam, az Élet-halál házhoz irányított: paraszt udvar, szarvas ház. Érdekes az állatkert is januárban. Hűvös volt, fázott a kezem. Gondoltam a szőrös, védett állat is fázik, hát ráborítottam a poncsót a dobozra. Megtaláltam a házat. Bent meleg volt, kis üvegezett börtöncellákban különböző lábadozó vagy haldokló állatkák: baglyok, rigók, tengerimalacok, kiscsibék, ilyesmik voltak. Emberi lény sehol. Kis ideig barátkoztam az itt lakókkal, aztán gondoltam, megnézem a denevért, hogy vészelte át az utazást. Letéptem a szigszalagot, kinyitottam a dobozt, és üres volt. Amikor a férfi belépett az ajtón, épp a poncsót és a sálat próbáltam levenni magamról úgy, hogy hozzá ne érjek a denevérhez, ám nem találtam a ruhámban. Nem tudom, honnan jöttem üres dobozzal. A férfi megnyugtatott, hogy mivel enyhe az idő, biztos talál magának egy zugot, és nem lesz semmi baja. Hazafelé menet néztem a földön, nem ejtettem-e le, de nem találtam. Belenyugodtam, hogy meg akartam menteni egy denevért, de elvesztettem. A dobozt még az állatkerben kidobtam.
A szerelők nem végeztek, a lakásban hideg, felfordulás maradt, a cselédszobában aludtunk hidegben a cicákkal. Az ablakokat ugyan betették, de meleg nem volt. Éjszaka hallottam, hogy a macska zörög valamivel. Kimentem, hogy elmagyarázzam a büdös macskáknak, hogy nehéz az életem. A cicák ültek a földön, és meredten néztek egy irányba. A denevér ott lógott a telefon bejövő vezetékén, a plafon alatt néhány centivel. Kicsit forgatta a fejét, majd elrugaszkodott, és az előszobában szigorúan ugyanazon a vonalon röpült néhány kört, majd visszatért az eredeti pontra. Endre kihozta az egyik kalapját, majd felmászott az összetorlaszolt bútorok között az egyik bárszékre. Rátette a kalapot a denevérre, de azt nem sikerült leakasztani, nem maradt a kalapban. Mint egy szürreális művészfilmben, olyan volt a jelenet: Endre térdel a bárszéken, szeretetteli réveteg mosollyal, kalappal a fején, jégeralsóban, és trikóban nézi, ahogy a denevér repked az előszobában. A lámpa fénye meg-megcsillan szemüvegén, ahogy szemével követi a denevér szabályos röppályáját. Szegény állat azt hitte, tőrbe akarjuk csalni, így nem tért vissza a fal ugyanazon pontjára, hanem az előszobaszekrényen felhalmozott dobozokban próbált menedéket keresni. Mivel nem tudott megkapaszkodni, vergődött. Így sikerült végül mégis beletenni a kalapba. Kivittük az erkélyre, és egy diadalmas, hosszúra nyúlt pillanatban kiengedte Endre a kalapból, és ő szabadon rebbent bele a félelmetes szabadságba.
Hogy ugyanaz a denevér volt-e, hogy hazatalált-e és berepült az ablakon, vagy a ruhámba kapaszkodva hoztam haza, soha nem tudjuk meg. Annyit remélek, hogy itt a gyönyörű történet véget ért.